A
város legismertebb terméke a pécskai kenyér, márka, amelyet nem csak az egész országban, de a határon túl is ismernek.
A kenyér összetéveszhetetlen íze, a különleges recept mellett, hagyományos elkészítési módjának és a helyben termesztett búzának köszönhető. A Maros-síkság igen termékeny, az itt aratott, gluténban gazdag búzájának köszönheti egyedi ízét a pécskai kenyér.
Azt beszélik, hogy a régi időkben minden család felismerte a saját kenyerét az íze alapján. A kenyér sajátossága országos szinten is elismert, a legjobb kemencében sült kenyérként.
A kenyér tésztája a Pécskán termesztett búzából készül, hagyományos módon. Élesztő helyett azonban egy kis tésztát, búzakorpát és komlóskorpát kevertek össze, ehhez adtak langyos vízet, innen származik a ,,langyos, mint a kenyérnek való víz” helyi kifejezés.
A tésztát addig gyúrták, míg ,,a gerenda izzadni kezdett”, vagyis a készítő homloka. Amíg a tésztát kelni hagyták egy meleg helységben, elkészítették a tüzet a kemencében a sütéshez.
Az itt készült kenyereket az aradi piacon árulták, azok pedig, amelyeket saját használatra hagytak meg, egy hétig frissek maradtak, mivel vászonba csavarva tartották őket.
A kenyér elkészítéséhez számos szokás tartozott és ezeket csakis az asszonyok végezték.
A kenyérhez való lisztet reggel, éhgyomorra szitálták le, és a tészta gyúrásához „megkezdetlen vizet” használtak.
A kemencét szentelt vízzel hintették meg, a szájánál pedig keresztet vetettek. A kenyeret mindig jobb kézzel rakták be és csakis páros számban. A ház férfija keresztet rajzolt a kenyérre mielőtt megvágta volna.
A pécskai családok számára a kenyér szent volt és tisztelni kellett. A kenyérmaradékot soha nem dobták ki, éppen ezért alakult ki az a hiedelem, hogy aki kenyérmaradékot hagy, árvát hagy maga után.
Mivel a pécskaiak, nemzetiségtől függetlenül, nagy jelentőséget tanusítottak a házi készítésű kenyérnek, az előállítási folyamatban szakmák alakultak ki – a péktől a kemencerakóig. Pécskán hagyományosan a kemencerakók (készítők) a cigányok voltak, akik kézzel készítették a téglákat és égettek ki.
A házak többségének volt kemencéje, aminek sajátos kialakítási módjának köszönhetően a pécskai kenyér vastag és ropogós héjat kapott, ami olyan jól megőrzi a kenyér különleges ízét.
A kommunizmus időszaka áthelyezi a kenyér sütését a termelőszövetkezetekbe, de itt is megtartották a kemencében való sütés szokását.
Minden héten, legalább két alkalommal: kedden és pénteken, a hagyományos recept alapján készített pécskai kenyér, repülővel küldve került Bukarestbe, hogy a komunista diktátor asztalára kerülhessen. A Ceașescu házaspár álltal fogyasztott kenyér az „Ogorul (Termőföld)” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet által került elkészítésre, amely a város Arad felőli bejáratánál helyezkedett el.
Azokban az időkben, a Pécskán legismertebb kenyeret „Gajo” készítette, ő volt a heység ismert pékjeinek az egyike.
2011 végén, a pécskai kenyér megkapta a Bejegyzési bizonyítványt az Állami Védjegyek és Találmányok Hivatalától, ezáltal a helyi márka az egész város büszkeségének a forrásává vált.
Az elmúlt években, a Pécskai Kenyér bemutatásra került Románia majdnem mindegyik ilyen profilú vásárán, de a határon túlra is eljutott, a pécskai küldöttségek által eljuttatva Magyarországra, Ausztriába, Franciaországba vagy Belgiumba.
Pécska városának monográfiájában több utalás is találaható a pécskaiak hagyományos termékére, alább ezekből idézünk pár részletet:
„Mivel szorgalmasak voltak és tudtak gazdálkodni, magától érthetődik, hogy a pécskaiak nem éheztek csak akkor, amikor megtörtént, hogy szárazságos évek voltak; ezért , azt mondhatjuk, hogy: Pécska a kenyér és a tészták országa.
A pécskai asszonyok, mindenek előtt, jó háziasszonyokként a kenyér elkészítésének mesterei voltak; pécskai kenyér a helység hírnevévé vált, rendkívüli izletessége, a pécskaiak hozzáértésének és szorgalmának szimbólumaként, akár románok, magyarok, szlovákok vagy cigányok legyenek. /
Mi az ami ezeket a tulajdonságait biztosítja?
Először a búza, amely sikérben (gluténban) rendkívül gazdag, a nagyon jó minőségű lisztet adta, igaz, a Gizella, Scherer, Bacsilla, Aconi - malmoknak is köszönhetően – ahol a nullás liszteket őrölték.
Egyébként, a Gizella malom, az aradi Neuman malom után a második ipari malom, minőségi grízt is készített és még darált piros paprikát is, a Süli (Elias) malom pedig nagyon finom étkezési olajakat állított elő napraforgóból és tökmagból.
De, nem utolsó sorban, a kenyér minőségét a háziasszonyok hozzáértése biztosította. Ők tudták, hogyan készítsék elő a kenyértésztának való lisztet, függetlenül attól, hogy élesztővel kelesztve készítették, vagy nem. A kenyértésztát nagyon - nagyon jól meg kellett dagasztani – amíg a gerenda izzadni kezdett - majd pedig kelni hagyni, addig amig a kemencébe került sülni.
Fontos volt ugyanakkor az is, hogy hogyan volt ki égetve a kemence és meddig tartott a sütése. Ezek mind együtt, hozzájárultak ahhoz, hogy a pécskai kenyér több napon keresztül is megőrizze a frisseségét.
A régi időkben, a héten csak egy alkalommal készült kenyér a család számára;
A kenyeresek> naponta akár többször is készítettek kenyeret, amelyet az aradi piacokon értékesítettek, darabonként adva el őket.”
Jelenleg Pécskán 4 pékség működik, ebből 3 készít hagyományos kenyeret, ezeknek a kemencéje abból a régi téglából készült, amely hozzájárul a kenyér különleges ízéhez.
A helyi márkához kapcsolódik a legrégebbi és a legismertebb pécskai esemény is: az Új Kenyér Ünnepe.
Az ünnepségre évente sor kerül Nagyboldogasszony, vagyis a Boldogságos Szűz Mária Mennybemenetele (Augusztus 15.) környékén, eleinte az 1970-es évben egy mezőségi ünnepségként indult, amely az aratás befejezését és az új kenyér készítését jelölte.
A Kiserdőben, a stadion melletti környéken, a Maros partjához közel szervezett Ünnepség mind összetettebbé és közkedveltebbé vált, majd a 2008-as évben a helyi hatóságok úgy ítélték meg, hogy a város központájaban lévő I. Mihály Király tér megfelelőbb helyszín a megrendezéséhez, ahol középen van a színpad, az árusok és a teraszok pedig a tér jobb és bal oldalán, valamint a közeli utcákban helyezkednek el.
Eleinte egy háromnapos (péntek, szombat és vasárnap) ünnepként indult, majd az Új Kenyér Ünnepe megnőtt a időtartamát tekintve, most majdnem egy egész hétre nyúlik ki.
A programok magukba foglalják a hagyományos és mezőgazdasági termékek kiállításait, sportversenyeket, bemutatókat, főzőversenyeket, művészi előadásokat, kulturális programokat, különboző zenei műfajú (könnyű-, szimfonikus-, templomi-, népzenei) koncerteket. Nagy sikernek örvend a malacfogó verseny a gyermekek körében.
Vasárnap, a rendezvénysorozat utolsó és legfontosabb napján, kerül sor a Helyi Tanács ünnepi ülésére, amelyet az új kenyér megszentelése, illetve megáldása követi a város vallási felekezeteinek képviselői által.
Az új kenyér megszentelése egy régi keresztény szokás, amely Pécskán hagyománnyá vált. A búza betakarítását követően történik, két héttel az után, hogy az új búza örlésre a malomba
vitelre került. Ennek a szertartásnak a keretében, az új búzából készült kenyér megkapja a pap áldását, aki megköszöni a Jó Istennek az élethez szükséges élelmet, imádkozik a föld termékenységéért és a mezőgazdászok és a pékek egészségéért.
A kenyér megszentelését megelőzően, a templomban megszentelik a búzakoszorúkat és kalászokat, a népviseletbe öltözött résztvevőket, akik díszmenetben vonulnak a várostér irányába.
A téren felállított színpadon egy asztalt kerül, fehér asztalterítővel, amelyre a termelők elhelyezik az erre az eseményre elkészített kenyereket. A megszenteléshez, nagy 4−5 kilogrammos kenyereket tesznek az asztalra, ahogyan azt régen készítették Pécskán, mindegyik pékség szeretné kiemelni termékeit. Kenyereket kosarakba is helyeznek, az asztal mellé, fehér, az Új Kenyér Ünnepének jelképével ellátott terítőkre.
Általában a pékség, amely a hagyományos kemencében sült Pécskai Kenyeret készíti, teli szekér kenyeret bocsájt a közösség rendelkezésére. Az asztalra tesznek még egy tál vizet, a pap pedig keresztel és gyertyával, a bazsalikommal és tömjénnel jön.
Mivel Pécska több nemzetiségű helység, a szertartáson valamennyi felekezet képviselői jelen vannak: ortodox, római katolikus, görög katolikus, református , neoprotestáns egyházak.
A papok sorra megszentelik, illetve megáldják a kenyereket, amelyek ezután kiosztásra kerülnek a téren tartózkodók között, hiszen mindenki meg szeretné kóstolni a papok által megszentelt új kenyeret.
Nagy egy örömteli alkalom a mezőgazdászoknak és pékségeknek, amelyek munkáját nagyra értékelik, az áldást adó papoknak, de az egész közösség számára is, amely őrzi az elődök hagyományait.
Ez az Új Kenyér Ünnepének a jelentése, a mezőségi ünnepségnek, amelyet évente megrendeznek a Nagyboldogasszony ünnepét megelőző böjti időszak után.
A régi kenyér ízét több, mint egy évszázada, érintetlenül őrzi a Pécskai Kenyér, azóta amióta az első darabokat kivették a kemencékből. Kevesek által ismert recept szerint készül és úgy tartják, hogy ez lenne a legjobb kenyér Romániában.
város legismertebb terméke a pécskai kenyér, márka, amelyet nem csak az egész országban, de a határon túl is ismernek.
A kenyér összetéveszhetetlen íze, a különleges recept mellett, hagyományos elkészítési módjának és a helyben termesztett búzának köszönhető. A Maros-síkság igen termékeny, az itt aratott, gluténban gazdag búzájának köszönheti egyedi ízét a pécskai kenyér.
Azt beszélik, hogy a régi időkben minden család felismerte a saját kenyerét az íze alapján. A kenyér sajátossága országos szinten is elismert, a legjobb kemencében sült kenyérként.
A kenyér tésztája a Pécskán termesztett búzából készül, hagyományos módon. Élesztő helyett azonban egy kis tésztát, búzakorpát és komlóskorpát kevertek össze, ehhez adtak langyos vízet, innen származik a ,,langyos, mint a kenyérnek való víz” helyi kifejezés.
A tésztát addig gyúrták, míg ,,a gerenda izzadni kezdett”, vagyis a készítő homloka. Amíg a tésztát kelni hagyták egy meleg helységben, elkészítették a tüzet a kemencében a sütéshez.
Az itt készült kenyereket az aradi piacon árulták, azok pedig, amelyeket saját használatra hagytak meg, egy hétig frissek maradtak, mivel vászonba csavarva tartották őket.
A kenyér elkészítéséhez számos szokás tartozott és ezeket csakis az asszonyok végezték.
A kenyérhez való lisztet reggel, éhgyomorra szitálták le, és a tészta gyúrásához „megkezdetlen vizet” használtak.
A kemencét szentelt vízzel hintették meg, a szájánál pedig keresztet vetettek. A kenyeret mindig jobb kézzel rakták be és csakis páros számban. A ház férfija keresztet rajzolt a kenyérre mielőtt megvágta volna.
A pécskai családok számára a kenyér szent volt és tisztelni kellett. A kenyérmaradékot soha nem dobták ki, éppen ezért alakult ki az a hiedelem, hogy aki kenyérmaradékot hagy, árvát hagy maga után.
Mivel a pécskaiak, nemzetiségtől függetlenül, nagy jelentőséget tanusítottak a házi készítésű kenyérnek, az előállítási folyamatban szakmák alakultak ki – a péktől a kemencerakóig. Pécskán hagyományosan a kemencerakók (készítők) a cigányok voltak, akik kézzel készítették a téglákat és égettek ki.
A házak többségének volt kemencéje, aminek sajátos kialakítási módjának köszönhetően a pécskai kenyér vastag és ropogós héjat kapott, ami olyan jól megőrzi a kenyér különleges ízét.
A kommunizmus időszaka áthelyezi a kenyér sütését a termelőszövetkezetekbe, de itt is megtartották a kemencében való sütés szokását.
Minden héten, legalább két alkalommal: kedden és pénteken, a hagyományos recept alapján készített pécskai kenyér, repülővel küldve került Bukarestbe, hogy a komunista diktátor asztalára kerülhessen. A Ceașescu házaspár álltal fogyasztott kenyér az „Ogorul (Termőföld)” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet által került elkészítésre, amely a város Arad felőli bejáratánál helyezkedett el.
Azokban az időkben, a Pécskán legismertebb kenyeret „Gajo” készítette, ő volt a heység ismert pékjeinek az egyike.
2011 végén, a pécskai kenyér megkapta a Bejegyzési bizonyítványt az Állami Védjegyek és Találmányok Hivatalától, ezáltal a helyi márka az egész város büszkeségének a forrásává vált.
Az elmúlt években, a Pécskai Kenyér bemutatásra került Románia majdnem mindegyik ilyen profilú vásárán, de a határon túlra is eljutott, a pécskai küldöttségek által eljuttatva Magyarországra, Ausztriába, Franciaországba vagy Belgiumba.
Pécska városának monográfiájában több utalás is találaható a pécskaiak hagyományos termékére, alább ezekből idézünk pár részletet:
„Mivel szorgalmasak voltak és tudtak gazdálkodni, magától érthetődik, hogy a pécskaiak nem éheztek csak akkor, amikor megtörtént, hogy szárazságos évek voltak; ezért , azt mondhatjuk, hogy: Pécska a kenyér és a tészták országa.
A pécskai asszonyok, mindenek előtt, jó háziasszonyokként a kenyér elkészítésének mesterei voltak; pécskai kenyér a helység hírnevévé vált, rendkívüli izletessége, a pécskaiak hozzáértésének és szorgalmának szimbólumaként, akár románok, magyarok, szlovákok vagy cigányok legyenek. /
Mi az ami ezeket a tulajdonságait biztosítja?
Először a búza, amely sikérben (gluténban) rendkívül gazdag, a nagyon jó minőségű lisztet adta, igaz, a Gizella, Scherer, Bacsilla, Aconi - malmoknak is köszönhetően – ahol a nullás liszteket őrölték.
Egyébként, a Gizella malom, az aradi Neuman malom után a második ipari malom, minőségi grízt is készített és még darált piros paprikát is, a Süli (Elias) malom pedig nagyon finom étkezési olajakat állított elő napraforgóból és tökmagból.
De, nem utolsó sorban, a kenyér minőségét a háziasszonyok hozzáértése biztosította. Ők tudták, hogyan készítsék elő a kenyértésztának való lisztet, függetlenül attól, hogy élesztővel kelesztve készítették, vagy nem. A kenyértésztát nagyon - nagyon jól meg kellett dagasztani – amíg a gerenda izzadni kezdett - majd pedig kelni hagyni, addig amig a kemencébe került sülni.
Fontos volt ugyanakkor az is, hogy hogyan volt ki égetve a kemence és meddig tartott a sütése. Ezek mind együtt, hozzájárultak ahhoz, hogy a pécskai kenyér több napon keresztül is megőrizze a frisseségét.
A régi időkben, a héten csak egy alkalommal készült kenyér a család számára;
A kenyeresek naponta akár többször is készítettek kenyeret, amelyet az aradi piacokon értékesítettek, darabonként adva el őket.”
Jelenleg Pécskán 4 pékség működik, ebből 3 készít hagyományos kenyeret, ezeknek a kemencéje abból a régi téglából készült, amely hozzájárul a kenyér különleges ízéhez.
A helyi márkához kapcsolódik a legrégebbi és a legismertebb pécskai esemény is: az Új Kenyér Ünnepe.
Az ünnepségre évente sor kerül Nagyboldogasszony, vagyis a Boldogságos Szűz Mária Mennybemenetele (Augusztus 15.) környékén, eleinte az 1970-es évben egy mezőségi ünnepségként indult, amely az aratás befejezését és az új kenyér készítését jelölte.
A Kiserdőben, a stadion melletti környéken, a Maros partjához közel szervezett Ünnepség mind összetettebbé és közkedveltebbé vált, majd a 2008-as évben a helyi hatóságok úgy ítélték meg, hogy a város központájaban lévő I. Mihály Király tér megfelelőbb helyszín a megrendezéséhez, ahol középen van a színpad, az árusok és a teraszok pedig a tér jobb és bal oldalán, valamint a közeli utcákban helyezkednek el.
Eleinte egy háromnapos (péntek, szombat és vasárnap) ünnepként indult, majd az Új Kenyér Ünnepe megnőtt a időtartamát tekintve, most majdnem egy egész hétre nyúlik ki.
A programok magukba foglalják a hagyományos és mezőgazdasági termékek kiállításait, sportversenyeket, bemutatókat, főzőversenyeket, művészi előadásokat, kulturális programokat, különboző zenei műfajú (könnyű-, szimfonikus-, templomi-, népzenei) koncerteket. Nagy sikernek örvend a malacfogó verseny a gyermekek körében.
Vasárnap, a rendezvénysorozat utolsó és legfontosabb napján, kerül sor a Helyi Tanács ünnepi ülésére, amelyet az új kenyér megszentelése, illetve megáldása követi a város vallási felekezeteinek képviselői által.
Az új kenyér megszentelése egy régi keresztény szokás, amely Pécskán hagyománnyá vált. A búza betakarítását követően történik, két héttel az után, hogy az új búza örlésre a malomba
vitelre került. Ennek a szertartásnak a keretében, az új búzából készült kenyér megkapja a pap áldását, aki megköszöni a Jó Istennek az élethez szükséges élelmet, imádkozik a föld termékenységéért és a mezőgazdászok és a pékek egészségéért.
A kenyér megszentelését megelőzően, a templomban megszentelik a búzakoszorúkat és kalászokat, a népviseletbe öltözött résztvevőket, akik díszmenetben vonulnak a várostér irányába.
A téren felállított színpadon egy asztalt kerül, fehér asztalterítővel, amelyre a termelők elhelyezik az erre az eseményre elkészített kenyereket. A megszenteléshez, nagy 4−5 kilogrammos kenyereket tesznek az asztalra, ahogyan azt régen készítették Pécskán, mindegyik pékség szeretné kiemelni termékeit. Kenyereket kosarakba is helyeznek, az asztal mellé, fehér, az Új Kenyér Ünnepének jelképével ellátott terítőkre.
Általában a pékség, amely a hagyományos kemencében sült Pécskai Kenyeret készíti, teli szekér kenyeret bocsájt a közösség rendelkezésére. Az asztalra tesznek még egy tál vizet, a pap pedig keresztel és gyertyával, a bazsalikommal és tömjénnel jön.
Mivel Pécska több nemzetiségű helység, a szertartáson valamennyi felekezet képviselői jelen vannak: ortodox, római katolikus, görög katolikus, református , neoprotestáns egyházak.
A papok sorra megszentelik, illetve megáldják a kenyereket, amelyek ezután kiosztásra kerülnek a téren tartózkodók között, hiszen mindenki meg szeretné kóstolni a papok által megszentelt új kenyeret.
Nagy egy örömteli alkalom a mezőgazdászoknak és pékségeknek, amelyek munkáját nagyra értékelik, az áldást adó papoknak, de az egész közösség számára is, amely őrzi az elődök hagyományait.
Ez az Új Kenyér Ünnepének a jelentése, a mezőségi ünnepségnek, amelyet évente megrendeznek a Nagyboldogasszony ünnepét megelőző böjti időszak után.
A régi kenyér ízét több, mint egy évszázada, érintetlenül őrzi a Pécskai Kenyér, azóta amióta az első darabokat kivették a kemencékből. Kevesek által ismert recept szerint készül és úgy tartják, hogy ez lenne a legjobb kenyér Romániában.
Cel mai cunoscut produs al orașului este Pita de Pecica, brand cunoscut în toată țara, dar și peste hotare.
Gustul inconfundabil al pâinii produse aici se datorează, pe lângă rețeta specială și modul specific de prepare, și grâului crescut în această zonă. Fiind cultivat în Câmpia Mureșului, zonă deosebit de fertilă, grâul recoltat este bogat în gluten, de aici și gustul distinctiv al pitei de Pecica.
Se spune că, în vremurile de demult, fiecare familie își recunoștea după gust pâinea făcută în propria casă. Unicitatea pâinii de Pecica este apreciată la nivel național, fiind considerată cea mai bună pâine pe vatră.
Procesul de pregătire al pâinii tradiționale presupune adunarea ingredientelor necesare și respectarea tuturor pașilor.
Aluatul pâinii se face din făina obținută din grâul crescut de pecicani; în mod tradițional, la dospitul pâinii se folosea cumlăul în loc de drojdie. Cumlăul era un amestec format dintr-o cantitate mică de aluat, tărâțe de grâu și hamei, iar acesta se înmuia în apă călduță, de unde s-a dezvoltat și expresia locală „apă caldă ca de pită”.
Aluatul se frământa până când „asuda grinda”, adică fruntea celei care frământa. În timpul în care aluatul stătea la dospit într-o cameră caldă, se pregătea focul în cuptorul special de copt.
Pâinile rezultate erau vândute la târgurile din Arad, iar cele care se păstrau pentru consumul propriu, rămâneau proaspete timp de o săptămână, fiind păstrate cu grijă în ștergare.
Activitățile asociate pregătirii pâinii erau încărcate de ritualuri și erau realizate exclusiv de femei.
Cernutul făinii se făcea dimineața, pe nemâncate, iar la frământat se folosea apă neîncepută.
Cuptorul era stropit cu apă sfințită, iar la gura lui se făcea o cruce. Pâinile se băgau în cuptor întotdeauna cu mâna dreaptă, iar numărul lor trebuia să fie cu soț.
Bărbatul din familie, înainte de a tăia pâinea, făcea semnul crucii deasupra ei.
În familiile pecicanilor, pâinea era considerată sfântă și trebuia respectată. De aceea, resturile de pâine nu se aruncau niciodată; s-a dezvoltat chiar credința conform căreia cel care lasă resturi, acela va lăsa orfani în urmă.
Importanța pe care pecicanii, indiferent de naționalitate, au acordat-o pâinii făcute în casă a dus la dezvoltarea de meșteri specializați în procesul fabricării pâinii – de la morari până la cuptorari. În Pecica, cuptorarii tradiționali erau romii, care realizau manual cărămida și o ardeau.
Majoritatea caselor aveau cuptoare care, prin modul special de construcție, făceau ca pita de Pecica să aibă coaja groasă și crocantă, ce păstrează atât de bine aroma specială a pâinii.
Perioada comunistă duce la coacerea pâinii în brutăria CAP-ului, ce păstrează însă coptul pe vatră.
În fiecare săptămână, cel puțin de două ori: marțea și vinerea, pita de la Pecica, produsă după rețete tradiționale, era trimisă cu avionul la București, pentru a ajunge pe masa dictatorului comunist. Pita consumată de soții Ceaușescu era făcută la CAP „Ogorul”, situată la intrarea în localitate, dinspre municipiu.
Pe vremuri, cea mai cunoscută pită în Pecica era făcută de către Gajo, unul din cei mai renumiți brutari din localitate.
La sfârșitul anului 2011, Pita de Pecica a obținut Certificatul de înregistrare a mărcii de la Oficiul de Stat pentru Mărci și Invenții, brandul local devenind motiv de mândrie pentru întregul oraș.
În anii trecuți, Pita de Pecica a fost prezentată la aproape toate târgurile de profil din România, dar a ajuns și peste hotare, în Ungaria, Austria, Franța sau Belgia, dusă de delegații din Pecica.
În Monografia orașului Pecica există mai multe referiri la produsul tradițional al pecicanilor, din care redăm câteva fragmente:
„Dacă erau harnici și se știau gospodări, e de înțeles că peşcanii „n-or răbdat de foame” doar atunci când s-au întâmplat să fie ani secetoși; de aceea, am zice că: Pecica e țara pitii și plăcinții.
Pecicancele, întâi de toate, bune gospodine erau maestre în prepararea pâinii; „pita de Pecica” a devenit faima localității, fiind deosebit de gustoasă, un simbol al priceperii și hărniciei pecicanilor, fie ei români, unguri, slovaci sau țigani.
Ce-i asigura aceste calități?
Întâi grâul, foarte bogat în gluten, ce dădea o făină de foarte bună calitate, e drept, și datorită morilor – Ghizela, Scherer, Bacsilla, Aconi – care scoteau „făina nulaş”.
De altfel, moara Ghizela, a doua moară industrială după Neuman, din Arad, realiza și griș de calitate și chiar boia de ardei, iar moara lui Süli (Elias) scotea uleiuri comestibile foarte fine de floarea soarelui și dovleac.
Dar, nu în ultimul rând, calitatea pâinii era asigurată de priceperea gospodinelor. Acestea știau să pregătească făina pentru aluat, fie că-l preparau dospit cu drojdie, fie că nu. Aluatul trebuia foarte, foarte bine frământat – „până asuda grinda” – și apoi lăsat să dospească până să fie „băgat în cuptor” la copt.
Era important, de asemenea, și cum „era ars cuptorul” și cât dura coacerea. Toate acestea coroborate făceau ca „pita de Pecica” să-și păstreze frăgezimea mai multe zile.
Pe vremuri, doar o dată pe săptămână se făcea pâine pentru familie;
Zilnic, și de mai multe ori făceau pită „pitarii”, care o valorificau pe piața Aradului, vânzând-o la bucată.”
În prezent, în Pecica există patru brutării, dintre care 3 prepară pâinea tradițională, cuptoarele acestora fiind construite din acele cărămizi vechi care contribuie la păstrarea gustului tradițional al pitei.
De brandul local se leagă și cel mai vechi și mai cunoscut eveniment pecican: Praznicul de Pită Nouă.
Sărbătoarea are loc anual, în preajma Adormirii Maicii Domnului (15 august) și a pornit ca o serbare câmpenească în anul 1970, care marca sfârșitul secerișului și pregătirea pâinii noi.
Sărbătoarea organizată în Pădurice, zona de lângă stadion, aproape de malul Mureșului, a devenit tot mai complexă și mai populară, iar în anul 2008 autoritățile locale au considerat că Piața Regele Mihai I din centrul orașului este un cadru de desfășurare mai adecvat, cu scena în mijloc, iar terasele și comercianții de o parte și de cealaltă a pieței, precum și pe străzile adiacente.
Pornită inițial ca o sărbătoare de trei zile (vineri, sâmbătă și duminică), Praznicul de Pită Nouă a crescut ca durată, întinzându-se acum pe durata unei săptămâni.
Programele cuprind expoziții de produse tradiționale sau agricole, competiții sportive, demonstrații, concursuri de gătit, spectacole artistice, programe culturale, concerte de diferite genuri muzicale (ușoară, simfonică, bisericească, folclorică). De mare succes se bucură concursul de prins purcei, dedicat copiilor.
Duminică, în ultima zi și cea mai importantă zi a manifestării, are loc o ședință festivă a Consiliului Local, urmată de momentul festiv al sfințirii pitei noi de către reprezentanții cultelor din oraș.
Sfințirea pâinii noi este un vechi obicei creștin care a devenit tradiție la Pecica. Se desfășoară după încheierea recoltării grâului, la două săptămâni după ce grâul nou a fost adus pentru a fi măcinat la moară. În cadrul acestui ritual, pâinea preparată din grâul nou primește binecuvântarea preotului care mulțumește bunului Dumnezeu pentru hrana necesară vieții și se roagă pentru rodnicia pământului și sănătatea agricultorilor și brutarilor.
Înaintea sfințirii pâinii, în biserică se sfințesc cununile și spicele de grâu, de unde participanții, îmbrăcați în costume tradiționale, se îndreaptă în paradă către piața orașului.
Pe scena instalată în piață se așază o masă, cu o față de masă albă, pe care producătorii așază pâinile pregătite pentru acest eveniment. Pentru sfințire, se aduc pe masă pâini mari, de 4-5 kg, așa cum se pregăteau pe vremuri la Pecica, fiecare brutărie dorind să-și pună în valoare produsele. Pâini se mai așază și în coșuri, lângă masă, pe ștergare albe, personalizate cu simbolul Praznicului de Pită Nouă.
De regulă, brutăria care prepară Pită de Pecica, coaptă în cuptorul tradițional, pune la dispoziția comunității o căruță plină cu pâine. Pe masă se mai așază un bol cu apă, iar preotul vine cu crucea și cu lumânarea, cu busuiocul și tămâia.
Pecica fiind o localitate multietnică, la ritual participă preoți reprezentanți ai tuturor cultelor: ortodocși, romano-catolici, greco-catolici, reformați, neoprotestanți.
Preoții sfințesc sau binecuvântează, pe rând, pâinile, care sunt împărțite apoi participanților din piață, fiecare dorind să guste din pâinea cea nouă.
Este un prilej de mare bucurie pentru agricultorii și brutăriile a căror muncă este apreciată, pentru preoții care au dat binecuvântarea, dar și pentru întreaga comunitate, care păstrează tradițiile înaintașilor.
Aceasta este semnificația Praznicului de Pită Nouă, sărbătoarea câmpenească ce se desfășoară an de an, după încheierea postului Sfânta Maria Mare.
Gustul pâinii de altădată, ca cel pe care îl are Pita de Pecica, se păstrează de peste un secol, când primele bucăți au fost scoase din cuptoare. Produsă după o rețetă de puțini cunoscută, se spune că ar fi cea mai bună pită din România.
Szent Iván éjszakájának, más néven nyárközép éjszakájának a június 23-áról 24-ére virradó éjszakát nevezik a magyar néphagyományban. A történészek az egyik legpogányabb ünnepnek tartják, de ma Keresztelő János egyházi napjához és Szent Iván (tehát Keresztelő János) névnapjához kötődik. Szent Iván éjszakáját a nyári napfordulótól 3 nap választja el, mivel az június 21-re esik az északi féltekén. Korábban a csillagászati nyár kezdete valóban június 24-re esett, de a tropikus időszámítási mód sajátossága és a korábbi naptárreformok következtében szétvált a két ünnep. A napfordulóhoz világszerte világi és egyházi ünnepek kapcsolódnak, mivel ekkor van az év legrövidebb éjszakája és az emberek számára a fény és a sötétség váltakozása mágikus eredettel bírt. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelentette, ezért ezen a napon az emberek nagy tüzeket raktak, hogy elűzzék a sötétséget; ekkor kezdődik a csillagászati nyár is.
Néphiedelemben gyökerező mágia, a nyári napforduló misztikuma, a jó termés meghálálása, egészség- és szerelemvarázsló erő – megannyi titokzatosság, ami Szent Iván éjszakájához köthető, és amit eleink az ilyenkor meggyújtott máglya parazsának átugrásával tettek emlékezetessé.
Az emberek régóta rituális tűzgyújtással segítették a Napot a sötétséggel vívott küzdelmében. A tűz erejével az ártó szellemeket akarták minél messzebb űzni otthonaiktól. A mágikus éjjel kedvez a szerelmi varázslatoknak. A mendemondák szerint ezen az éjszakán a szerelmesek szíve egymásra talál.
Az ugrás SIKERÉNEK mágikus jelentőséget tulajdonítottak. A hagyomány szerint azok a párok, amelyeknek sikerül átugrani a lángokat, megerősítik kapcsolatukat. Akiknek a lába ugrás közben a lángokba ér, azokat megcsalják, vagy bánatot okoznak társuknak. Annak a szerelmespárnak lesz boldog a házassága, amelyek kézen fogva háromszor ugornak át a tűzön.
A tűzgyújtás rítusa alatt a lányok hosszú éneksorozatot is énekeltek, amelyeket Szent Iván-i énekeknek nevezünk. A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, továbbá illatos növényeket és virágokat füstöltek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználtak.
A tűz körbetáncolása alkalmával a lányok vadvirágkoszorút viseltek, amelyet az ünnepek végén a ház lakói falra akasztottak, hogy megvédje őket a tűzkároktól és a gonosztól. A tűznek tehát védőerőt tulajdonítottak. Fontos tudni, hogy már a Szent Iván-éjt megelőző napon is zöldellő faágakat tettek az ajtókra és ablakokra (de még a tyúkólakra is!), hogy elűzzék a boszorkányokat. A magyarok körében a tűzugrás hagyománya pár helyen még élő népszokásként van jelen. A tűzugráson kívül Európa-szerte szokásos a tüzes karika eregetése vagy tűzcsóválás.
Az ezen az éjszakán szedett gyógyfüveknek is különösen erős hatást tulajdonítottak. Sok helyen 7 vagy 9 fajta növényből koszorút fontak, melyet a jóslásban és a szerelmi mágiában használtak. Szintén gyógyító erőt tulajdonítottak a Szent Iván-i tűzbe dobált almának és más gyümölcsöknek. Aki az ilyen almából eszik, nem lesz beteg. Más hagyomány szerint a tűz körül fogyasztott cseresznye segíti a gyermekáldást.
Aki ezen az éjszakán leszakítja a páfrány csodatévő virágát, boldogságra, gazdagságra lel, örökké érteni fogja a növények és az állatok beszédét, s megleli a föld elrejtett kincseit – tartották. A néphit szerint a páfrány évente egyszer, éspedig éppen Szent Iván éjjelén virágzik, akkor is csak rövid ideig. Az említett hiedelemmel csak egy gond van, a páfrány: nem virágzik. Számos európai babona szerint azonban igen. Úgy tartják, azért nehéz megtalálni a virágát, mert álomport bocsát ki, amitől az ember örvénylő álomba zuhan.
Hajdanán úgy vélték, kevés alkalmasabb időpont adódik az évben szerelmi varázslatok elvégzésére, mint Szent Iván éjjele. Ezen a mágikus éjen nem csupán bevonzhatjuk az új szerelmet, de megerősíthetjük a már meglévő párkapcsolatunkat is. Vágyaink és imáink ugyanis ebben a mágikus időpontban sokszoros erővel bírnak. Sokan még ma is azt tartják: nem is igaz szerelem az, amelyet nem pecsételt meg Szent Iván tüze.
Pécskán a 80-as években is szokás volt Szent Iván éjjelén minden utcában tüzet gyújtani, amit a szomszédok átugrottak, és ilyenkor a helyben honos (a vadalmához hasonló) Szentiván-almát fogyasztották.
Ezt a szokást elevenítették fel néhány évvel ezelőtt, 2013-ban, és e köré szerveződött a Pécskai Magyar Napok elnevezésű kulturális-hagyományőrző-szórakoztató rendezvénysorozat, amelyet immár a hetedik alkalommal szerveztek meg 2019 -ben. A tűzgyűjtás ceremóniája, a tűz körültáncolása, majd a tűzugrás, amire bárki vállalkozhatott, a pécskai piactéren került megrendezésre.
Conform tradiției populare maghiare, noaptea din 23 spre 24 iunie este numită noaptea Sfântului Ivan, cunoscută și ca noaptea miezului verii. Istoricii o consideră una dintre cele mai păgâne sărbători, dar astăzi este legată de sărbătoarea bisericească al lui Ioan Botezătorul și ziua Sfântului Ivan (deci Ioan Botezătorul). De la noaptea Sfântului Ivan până la solstițiul de vară este o diferență de trei zile, deoarece în emisfera nordică aceasta cade pe 21 iunie. Mai demult, începutul verii astronomice cădea într-adevăr pe data de 24 iunie, dar, datorită particularităților modului de măsurare a timpului conform anului tropical și al reformelor anterioare ale calendarului, cele două sărbători s-au despărțit. Solstițiul este asociat în întreaga lume cu sărbătorile laice și bisericești, deoarece este noaptea cea mai scurtă a anului, iar alternanța luminii și întunericului pentru oameni avea origini magice. Întunericul înseamnă trecerea în neființă, iar lumina înseamnă reînnoirea, din acest motiv în această zi oamenii făceau focuri mari pentru a alunga întunericul; atunci începe și vara astronomică.
Magia izvorâtă din credința populară, misterul solstițiului de vară, recunoștința pentru recolta bună, puterea vrăjii iubirii și a sănătății – și multe alte mistere ce pot fi legate de noaptea Sfântului Ivan - strămoșii noștri le-au făcut memorabile prin săritura peste jarul unui foc aprins în aceea noapte.
Din cele mai vechi timpuri, oamenii au ajutat Soarele în lupta lui dusă împotriva întunericului prin aprinderea focurilor rituale. Prin forța focului au dorit să alunge spiritele rele cât mai departe de casele lor. Noaptea magică este propice și vrăjilor de dragoste. Conform legendelor, în această noapte inimile îndrăgostiților se regăsesc.
SUCCESULUI săriturii i-au atribuit o importanță magică. Conform tradiției, perechile care reușesc să sară peste flăcări își întăresc relația. Cei ale căror picioare ajung în flăcări în timpul săriturii, o să fie înșelați sau provoacă durere partenerului. O să fie fericită căsătoria perechii îndrăgostite care sare peste foc de trei ori ținându-se de mână.
În timpul ritualului focului, fetele cântau și o serie lungă de cântece numite Cântece de Sfântul Ivan. Focul era aprins din snopi, paie, crenguțe, iar pe foc erau puse plante și flori parfumate, care erau folosite și pentru vindecare.
În timp ce dansau în jurul focului, fetele purtau coronițe din flori de câmp, pe care la sfârșitul sărbătorilor cei din casă le agățau pe perete, ca să fie apărați de daune provocate de foc și de spirite rele. Deci, focului i-au atribuit putere de protecție. Este important de știut că deja în ziua precedentă Nopții Sfântului Ivan s-au pus rămurele verzi ale copacilor pe uși și pe geamuri (chiar și pe cotețele găinilor!), ca să alunge vrăjitoarele. În rândul maghiarilor, tradiția săriturii focului este prezentă în câteva locuri ca și tradiție vie. Pe lângă săritura peste foc, în Europa mai apar obiceiuri ca aruncarea cercurilor înflăcărate sau rotirea flăcărilor.
Plantelor medicinale adunate în această noapte le-au atribuit un efect deosebit de puternic. În multe locuri s-au împletit coronițe din 7 sau din 9 feluri de plante, care au fost folosite în predicții și magii de iubire. De asemenea, s-au atribuit puteri vindecătoare merelor și altor fructe aruncate în focul de Sfântul Ivan. Cine mănâncă din aceste mere nu se va îmbolnăvi. Conform altei tradiții, cireșele consumate în jurul focului ajută celor care doresc copii.
Se spunea că cine rupe floarea făcătoare de minuni a ferigii în această noapte, va găsi fericirea, bunăstarea, până în vecie, va înțelege vorbele plantelor și ale animalelor și va găsi comorile ascunse ale pământului. Conform credinței poporului, feriga înflorește numai odată pe an, chiar în noaptea Sfântului Ivan, și atunci floarea ține foarte puțin. Există numai o singură problemă cu această credință populară: feriga nu înflorește. Conform multor superstiții europene, totuși înflorește. Se crede că este greu de găsit fiindcă emană un fel de praf de somn, de la care omul cade într-un vis învolburat.
Pe vremuri se credea că există foarte puține date din an ca și noaptea Sfântului Ivan, care să fie potrivite pentru efectuarea vrăjilor de dragoste. În această noapte magică nu numai că putem atrage noua iubire, dar putem să întărim si relația noastră deja existentă. În această dată magică, dorințele și rugăciunile noastre au puteri multiplicate. Chiar și în prezent, mulți consideră că nu este dragoste adevărată aceea care nu este pecetluită de focul Sfântului Ivan.
În Pecica, încă și în anii 80 de noaptea Sfântului Ivan se obișnuia să se aprindă câte un foc în fiecare stradă, peste care săreau vecinii, și tot atunci se consumau merele autohtone locale, de Sfântul Ivan, (asemănătoare merelor sălbatice).
Acest obicei a fost reînviat acum câțiva ani, în anul 2013, și în jurul acestui obicei s-a organizat o serie de evenimente cultural-tradiționale și de divertisment, purtând denumirea de ”Zilele Maghiare din Pecica”, care în anul 2019 a ajuns la a șaptea ediție. În piața din Pecica are loc ceremonia aprinderii focului, dansul în jurul focului, urmat e săritul peste foc, pe care îl poate încerca oricine.
A keresztény naptár szerint (az ortodox és a római-katolikus naptárban ugyanazon a napon) június 24.-én, a hívők, Keresztelő Szent János szülétését ünneplik, akit Erzsébet már idős korában hozott a világra, amely egy szűztől megszületendő Megváltó születésének csodáját készíti elő.
A román néphagyomány szerint, ez a nap a Tündérlények vagy „Drăgaica” napjaként ismert.
A szerelem és a termékenység ünnepét jelképezi, amelyhez egy sor, az emberek egészségét és jólétét mutató szertartás kapcsolódik, de számos olyan fortélya is a lányoknak, amely kiderítheti a részükre rendeltetett személy kivoltát és a férjhezmenetelük időpontját.
A Tündérlények Ünnepének eredetét Diána istenő római kultusza adná, a „Sânziana” név, ahogyan ez a helyi ünneplésben ismert főként Erdélyben, a „Sancta Diana”-ból származna, ezzel egyidőben Munténiában és Olténiában „Drăgaica”-ként ünneplik, a szláv neve után. Egyes szakértők szerint, az ünnepnek a Naphoz kapcsolódó ősi geto-dák eredete van, ezeket a tündérlényeket a trákok számos esetben körtáncban ábrázolják.
A Tündérlények Ünnepe, ami a nyár közepén van, a legmegfelelőbb időpont a gyógyító növények és a bűbáj elleni növények gyűjtésére is. Így aztán, a Tündérlények Éjszakáján, a nők virágokat és növényeket mennek gyűjteni, amelyeket a betegségek és egyéb rossz dolgok ellen fognak felhasználni. Nem véletlen, hogy a Tündérlények Ünnepe után minden növény visszahúzódik, vagyis már nem fejlődik tovább.
A legendák szerint a tündérlények gyönyörű lányok, akik az erdőkben és a mezőkön élnek, körtáncba kapaszkodnak és varázserőt adnak a növényeknek. Ezek a jó tündérek, ha megfelelően ünneplik őket, bő termést biztosítanak a vetéseknek, egészséges gyermekeket adnak a házas asszonyoknak, megszaporítják a madarakat és az állatokat és meggyógyítják a betegeket. Ha viszont az emberek nem ünneplik őket megfelelően, haragossá, rossz tündérekké vállnak.
A lényeket nagy csáberővel és varázserővel rendelkező szűz tündérlányoknak írják le. Úgy tartják róluk, hogy a levegőben, az erdőkben vagy a barlangokban, a vízpartokon és ezek találkozásainál laknak és főleg éjszaka holdfénynél jelennek meg, elhagyatott helyeken, körtáncban forogva, kibontott hajjal, meztelenül táncolva és, egyes változatok szerint, csengettyűvel a lábaikon. A hely, ahol táncoltak olyan marad mintha kiégett volna és ott már a fű sem nő. A hiedelem szerint a Tündérlények Éjszakáján, a lények az erdőben összegyűlnek és táncolnak, aki pedig meglátja őket némává válik vagy megbolondul.
A Tündérlények Éjszakáján tűzeket gyújtanak, amelyekre erős aromájú anyagokat dobálnak, a fiúk fáklyákat lobogtatnak, kiabálnak és óriási fakürtöket szóllaltatnak meg.
A búzakalászokból, a tejoltó galajból és más növényekből a lányok koszorúkat készítenek, amelyekkel feldíszítik magukat és így járják „Drăgaica” táncát. Ez a tánc a bőséget, valamint a háztartások és a mezők védelmét szolgálta. A néphagyomány szerint a tündérlényekkel egyszerre a nap is táncol délben, ezért aztán többet áll az égen mint általában.
A koszorúkhoz kapcsolodó eljárások, a fáklyájának a legények által való meggyújtása, amely a „Tündérlény fáklya” elnevezést viseli, és a Tündérlények egyéb sajátosságai feljogosítják az etnológusokat és a folkloristákat arra, hogy ezt az ünnepet a Nap ünnepének tekintsék.
A Tündérlények Ünnepe számos szertartásban nyilvánul meg, amelyek a mezők termését és a termékenységet hivatottak biztosítani. Amig a házasságban élő asszonyok a gyermekáldásra vonatkozó szertartásokat végezhették, addig a lányoknak azok a szokások maradtak amelyek a választottjuknak a Tündérlények éjszakáján való megismerésére vonatkoznak.
Ezeknek a szertartásoknak az alapját a kicsi sárga virágocskák jelentik, amelynek a tejoltó galaj a neve, a réteken teremnek és lányok által kerülnek begyűjtésre, zeneszó és a legények rikoltozása mellett, hogy aztán koszorú formában a lányok részére és kereszt formában pedig a fiúk részére összefonásra kerüljenek. Ezek a koszorúk a házakba, a kapukra, az ablakokba, a csűrökre, a kaptárakra és még a mezőkre is kerülnek, abban a hitben, hogy védelmet fognak nyújtani a ház és gazdaság részére, szerencsét, egészséget és bőséget hozva.
A lányok ezeket a koszorúkat tetőre dobálják fel. Ha a tetőn maradnak, a lány még abban az évben ferjhez megy, ha pedig leesik, a lány addig dobálja amig fenn nem maradt, hogy megtudja, hány évig kell még várnia. Szarvasmarhákra is lehetett dobálni: ha egy fiatalt talált el, a lány egy fiatal férfival fog házasságot kötni, ha pedig a koszorú egy idősebb állaton maradt, akkor a választottja egy idős férfi lesz.
Egy másik hagyomány a koszorú sarokba dobását feltételezi. A lány másnap korán reggel jön érte, hogy elvegye. A koszorút a szarvasmarhák karámába viszi és lehunyt szemmel egy jószágnak enni ad. Ahogyan kinéz ez a jószág, úgy fog majd kinézni a jövendőbeli férje.
A kiválasztottjukat hogy megláthassák, a lányok a Tündérlények éjszakáján a galaj virágok egy kicsi csokrocskájával a párnájuk alatt alszanak. Ugyanakkor, ha a hajukban vagy a mellükre tűzve viselik, akkor vonzóbbak és szeretetteljesebbek lesznek a férjezett asszonyok is.
Egy másik szokás a Drăgaica felvonulása - a falu legszebb és legjobb lánya, a többi fehérbe öltözött fiatal lánnyal együtt, énekelve vonulnak. A kereszteződésben a lányok megállnak, és énekelve körben táncolnak. Szintén a szokások közé tartozik, hogy a legények, akik hajnaltól a falu utcáit járják a kalapjukba tüzött galaj-virágokkal, meglocsolják a lányokat.
Az ünnepnek ugyanakkor van egy jellemző népi babonája is, amely szerint ezen a napon az embereknek nem kell fürödniük, hogy ne mossák le magukról azokat a varázserőket amelyek ezen a napon övezi őket.
Másrészt, ugyan csak a Tündérlények napján, létezik egy harmattal való mosakodási szertartás is. A harmatot kora hajnalban kell a növényekről összegyűjteni, járatlan helyekről, egy fehér vászonra, amelyet majd egy új edénybe csavarnak ki. A harmatot, az ezzel foglalkozó idős nők majd a faluba hozzák, egymáshoz nem szólva az úton és vigyázva arra, hogy ne találkozzanak senkivel. Ezzel a harmattal fognak megmosakodni azok a lányok, akik gyorsan szeretnének férjhez menni, valamint a férjzetett asszonyok, akik azt szeretnék hogy a férjük által szeretve legyenek és szép és egészséges gyermekeik szülessenek.
Egy hiedelem, amely szintén a szerelemre vonatkozik azt mondja, hogy a szerelmesek akik a Tündérlények napján együtt fürödnek a folyóban vagy a tengerben egész életükben szeretni fogják egymást.
A Tündérlények Ünnepe az ország számos területének lakói számára egy különleges pillanatot jelképez. Az ünnep előestéjén, estefele, a gyerekek galaj-virágokat gyűjtenek, amit a házak kapujához tesznek, a család minden tagjának egyet-egyet. Azt mondják, hogy akinek a virága másnapra elhervad, hamarabb fog meghalni mint a többiek. Más helyeken, galaj-virágból koszorúkat kötnek és feldobjáka házakra: ha nem marad fenn a tetőn, az akinek szánták a legrosszabbra számíthat.
A hagyomány azt feltételezi, hogy Keresztelő Szent János születése előtti estén a gazdálkodók galaj-virágokból és egy rózsából készített kereszttel díszítsék fel a kapujukat.
A Tündérlények napján a falubeliek virágokat gyűjtenek a mezőről és koszorúkat készítenek a család minden tagja részére, de a háztartás minden egyes állatának is. A családtagok koszorúit ezután egy férfi családtag a ház tetejére dobja, annak a nevét kiabálva, akié a koszorú.
A falu öregjei úgy mesélik, hogy mindegyik fonott koszorúnak a tetőn kellett maradnia, hogy a gonosz ellen védelmezzék azt akinek szánva volt, ha pedig leesett, akkor a család azon tagjának abban az évben nehéz sorsa lesz.
A falubeliek majd az istállok tetejére dobálják a gazdaság állatai számára készített koszorúkat is, hogy a hagyomány szerint így ezek is védetté válljanak a gonosz ellen.
Erdélyben még azt is mondják, hogy a Tündérlények napján meg lehet keresni a régi, földbe ásott kincseket, mivel az azt megelőző éjszakán a rejtekhelyeken tüzek gyúlnának ki.
A Tündérlények napján senkinek sem szabad dolgoznia. Az ország több részén, ekkor készítenek alamizsnát a holtaknak.
În calendarul creștin (ortodox și romano-catolic deopotrivă) în data de 24 iunie credincioșii sărbătoresc naşterea Sfântului Ioan Botezătorul, adus pe lume la bătrâneţe de Elisabeta, eveniment ce pregăteşte minunea naşterii Mântuitorului dintr-o fecioară.
Conform tradiției populare românești, ziua este cunoscută drept ziua de Sânziene sau Drăgaica.
Aceasta reprezintă o sărbătoare a iubirii şi fertilităţii, legată de o serie de ritualuri pentru sănătatea oamenilor şi belşug în gospodărie, dar şi de practici ale fetelor pentru a-şi afla sortitul şi momentul în care se vor mărita.
Sărbătoarea Sânzienelor ar avea la origine un cult roman pentru zeiţa Diana, numele de Sânziana, aşa cum este cunoscută sărbătoarea autohtonă în special în Ardeal, provenind din „Sancta Diana” în timp ce în Muntenia şi Oltenia se sărbătoreşte Drăgaica, după numele slav. După unii specialişti, sărbătoarea îşi are originea într-un cult geto-dacic străvechi al Soarelui, sânzienele fiind adesea reprezentate de traci înlănţuite într-o horă.
Sărbătoarea Sânzienelor este considerată a fi şi momentul cel mai bun, la mijlocul verii, pentru culegerea plantelor de leac, dar şi de descântec. Astfel, în Noaptea de Sânziene, femeile merg să culeagă flori şi ierburi, care vor fi folosite contra bolilor şi altor rele. Nu întâmplător, după sărbătoarea Sânzienelor, toate plantele dau îndărăt, adică nu mai cresc deloc.
Legendele spun că sânzienele, nişte fete foarte frumoase, care trăiesc prin păduri sau pe câmpii, se prind în horă şi dau puteri magice plantelor. Aceste zâne bune, dacă sunt sărbătorite cum se cuvine, fac culturile să rodească, dau prunci sănătoşi femeilor căsătorite, înmulţesc păsările şi animalele şi tămăduiesc bolnavii. În schimb, dacă oamenii nu le sărbătoresc cum se cuvine, ele se supără şi devin asemenea zânelor rele cunoscute în popor drept iele sau rusalii.
Ielele sunt descrise ca nişte fecioare zănatice, cu o mare putere de seducţie şi cu puteri magice. Se crede despre ele că locuiesc în văzduh, în păduri sau în peşteri, pe maluri de ape sau la răspântii şi apar în special noaptea la lumina lunii, rotindu-se în horă, în locuri retrase, dansând goale, cu părul despletit şi cu clopoţei la picioare, în unele variante. Locul pe care au dansat rămâne ars ca de foc şi iarba nu mai creşte acolo. Se crede că în Noaptea de Sânziene, ielele se adună şi dansează în pădure, iar cine le vede rămâne mut sau înnebuneşte.
În Noaptea de Sânziene se fac focuri în care se aruncă substanţe cu arome puternice, băieţii agită făclii, se strigă şi se cântă din bucium.
Din spicele de grâu, sânziene şi alte plante, fetele îşi făceau cununi cu care se împodobeau şi jucau dansul Drăgaicei. Acest dans era pentru belşug, precum şi pentru protecţia gospodăriilor şi ogoarelor. În tradiţia populară se credea că, odată cu drăgaicele, juca şi soarele la amiază, astfel că el stătea mai mult pe cer decât de obicei.
Practicile legate de cunună, aprinderea unei torţe de către flăcăi, torţă numită „făclia de Sânziene”, alte caracteristici specifice Sânzienelor îi îndreptăţesc pe etnologi şi folclorişti să considere această sărbătoare drept una a Soarelui.
Sărbătoarea Sânzienelor se manifestă printr-o mulţime de ritualuri, menite să asigure rodnicia lanurilor şi fertilitatea. În timp ce femeile măritate pot urma ritualuri pentru a avea copii, fetelor le sunt rezervate alte obiceiuri, pentru aflarea sortitului în noaptea de Sânziene.
La baza acestor ritualuri stau micile flori galbene, numite sânziene, ce cresc în poieni şi care sunt culese de fete, în muzica şi chiuiturile flăcăilor, pentru a le împleti apoi în formă de cerc pentru fete şi de cruce pentru băieţi. Aceste cununi se pun în casă, pe porţi, la ferestre, pe şuri, pe stupi şi chiar pe ogoare, în credinţa că ele vor ocroti casa şi gospodăria, vor aduce noroc, sănătate şi belşug.
Fetele îşi aruncă aceste cununi pe un acoperiş. Dacă rămâneau pe acoperiş, fata urma să se mărite chiar în acel an, iar dacă ajungea pe jos, fata o mai arunca până rămânea prinsă, pentru a şti câţi ani mai are de aşteptat. Se putea arunca și peste vite: dacă nimereşte una tânără, fata se va căsători cu un tânăr, iar dacă i se prinde cununa într-una bătrână, un om în vârstă îi va fi alesul.
O altă tradiție presupune ca cununa să fie aruncată pe colţul casei. Fata venea să o ia a doua zi dis-de-dimineaţă. Ea ducea cununa în ocolul vitelor şi, cu ochii închişi, o dădea de mâncare unei vite. După cum arăta această vită avea să arate şi viitorul soţ.
Pentru a-şi vedea sortitul, fetele dorm în noaptea de Sânziene cu un bucheţel din aceste flori sub pernă. De asemenea, dacă le poartă în păr sau la sân, fetele, dar şi femeile măritate vor fi mai atrăgătoare şi mai drăgăstoase.
Un alt obicei este alaiul Drăgaicei - cea mai frumoasă şi mai cuminte dintre fetele satului, care colindă alături de alte tinere îmbrăcate în alb. La răscruci, fetele se opresc şi fac o horă cântând. Se mai obişnuieşte şi ca fetele să fie udate de flăcăi, care umblă prin sat din zorii zilei cu flori de sânziene la pălării.
De asemenea, există o superstiţie populară specifică acestei sărbători, potrivit căreia în ziua de Sânziene oamenii nu trebuie să se îmbăieze, deoarece vor spăla forţele magice care îi înconjoară în această zi.
Pe de altă parte, tot de Sânziene, există un ritual al spălării cu rouă. Roua trebuie adunată în zori de pe plante, în locuri necălcate, pe o pânză albă, stoarsă apoi într-o oală nouă. Bătrânele care se ocupă de asta aduc apoi roua în sat, fără a vorbi pe drum şi evitând să întâlnească pe cineva. Cu această rouă se vor spăla fetele care vor să se mărite repede, dar şi femeile măritate care vor să fie iubite de soţi şi să aibă copii frumoşi şi sănătoşi.
O superstiţie care se referă tot la dragoste spune că îndrăgostiţii care fac împreună baie în râu sau în mare de Sânziene se vor iubi toată viaţa.
Sărbătoarea de Sânziene reprezintă un moment special pentru locuitorii din mai multe zone ale țării. În ajunul sărbătorii, spre seară, copiii adună sânziene şi le pun pe la porţile caselor, câte una pentru fiecare membru al familiei. Se spune că cel a cărui sânziană va fi veştejită a doua zi va muri înaintea celorlalţi. În alte locuri, se împletesc cununi din sânziene şi se aruncă pe casă: dacă nu rămâne pe acoperiş, cel căruia îi fusese menită se poate aştepta la ce e mai rău.
Tradiţia presupune ca, în seara dinaintea Naşterii Sfântului Ioan Botezătorul, gospodarii să îşi împodobească porţile cu o cruce din flori de sânziene şi un trandafir.
În ziua de Sânziene, sătenii adună de pe câmp flori şi fac cununi pentru fiecare membru al familiei, dar şi pentru fiecare animal din gospodărie. Cununile membrilor familiei sunt aruncate apoi de un bărbat pe acoperişul casei, acesta strigând şi numele celui căruia îi aparţine cununa.
Bătrânii satului povestesc că fiecare cunună trebuie să rămână pe acoperiş, pentru a-l apăra de rău pe cel căruia îi este destinată, iar în cazul în care va cădea, respectivului membru al familiei îi va merge rău tot anul.
Sătenii aruncă apoi pe acoperişurile grajdurilor cununiţele făcute pentru animalele din gospodărie, tradiţia spunând că şi acestea vor fi ocrotite de rău.
În Ardeal se mai spune că în ziua de Sânziene pot fi căutate comori vechi, îngropate în pământ, deoarece, în noaptea dinainte, deasupra locului unde sunt ascunse s-ar aprinde un foc.
În ziua de Sânziene nimeni nu are voie să lucreze. În multe zone din țară, în ziua de Sânziene se fac pomeni pentru morţi, de moşii de Sânziene.
A magyar csöröge szót legelőször 1565-ben jegyezték fel; feltehetően a forró zsírban sülő tészta hangjára vagy a keményre, szárazra sült tésztadarabok zörgésére utal. Régi ünnepi étel, melyet farsang és jeles családi események alkalmával fogyasztottak. Egyesek szerint Erdélyből terjedt el a többi magyarlakta vidéken, de más vélemények alapján a palócok között is régóta ismert volt.
Forgácsfánkként is ismertek ezt az elnevezést faforgácshoz hasonló formáikról kapták.
A csöröge igazi klasszikus, de az utóbbi időben a gömbölyded fánkok valahogy háttérbe szorították, pedig a különleges rombusz alakú csemege sokkal egyszerűbb és gyorsabb, keleszteni, dagasztani sem kell, kívül jó roppanós, belül pedig puha.
A lapos tészták a sütés során feldagadnak és kellemes textúrát kapnak, egy kis ropogós héjjal. Mivel szokatlan formájuk ellenére fánkokról van szó, így természetesen az ízesítés sem maradhat el, ami általában cukor és lekvár formájában jelenik meg.
Mórahalmon nem hagyják feledésbe merülni ezt a finom édességet. Minden évben fesztivál keretein belül csőregét sütnek a látogatók legnagyobb örömére. Lehetőség nyílik a fiatalok számára, hogy megismerhessék és elsajátítsák a csőrege készítés fortélyait.
Cuvântul unguresc csöröge (echivalentul termenului popular de „minciunele” în limba română) a fost notat prima dată în anul 1565; se referă probabil la sunetul aluatului ce se frige în ulei încins sau la zgomotul bucăților de aluat, uscate și fripte tari.
Este o mâncare veche, de sărbătoare, care a fost consumată în timpul carnavalului sau cu ocazia evenimentelor familiale notabile. Unii spun că s-a răspândit din Transilvania în restul zonelor locuite de maghiari, dar, după părerile altora, era de mult cunoscută în zona graniței sloveno-maghiare.
Era cunoscută și sub denumirea de „forgácsfánk" (care s-ar traduce în limba română, cuvânt cu cuvânt, „gogoașă de așchie”), denumire primită de la asemănarea cu așchiile de lemn.
Minciunelele sunt o varietate de desert cu adevărat clasică, dar, în ultima vreme, gogoșii rotunzi le-au pus în umbră, cu toate că această delicatesă în formă de romb este mult mai simplă și se prepară mai rapid, aluatul nu trebuie frământat și lăsat la dospit, exteriorul este crocant, iar în interior rămâne moale.
Bucățile de aluat plate se umflă în timpul prăjirii și primesc astfel o textură plăcută, cu o coajă puțin crocantă. În ciuda formelor lor mai neobișnuite, sunt totuși gogoși, astfel că trebuie asezonate, ceea ce se face, în general, cu zahăr și gem.
În Mórahalom nu este lăsată uitării această delicatesă dulce. În fiecare an, în cadrul unui festival, se prăjesc minciunele, spre bucuria vizitatorilor. Se oferă posibilitatea tinerilor să cunoască și să își însușească secretele preparării minciunelelor.
A forralt bor is, mint sok minden más, a rómaiakhoz köthető. Akkoriban fűszeres bor néven ismerték és a borok romlásakor, ecetesedésekor keletkező rossz ízt próbálták meg megelőzni, elnyomni olyan fűszerek hozzáadásával, mint az ánizs, koriander, gyömbér, kakukkfű és bors. A forralásnak köszönhetően a bor kevésbé volt kényes, jobban elállt így a művelet amolyan penészmentesítő megoldásként is hasznos volt. Az ókori rómaiak az italt ekkor még hidegen fogyasztották és csak a hűvös napokon melegítették fel.
A középkorban úgy gondolták, a meleg ital segít elűzni a tél okozta különböző nyavalyákat. Az első angol nyelvű recept 1390-ből származik.
Számtalan forralt bor receptet lehet találni, és az sem meglepő, hogy főleg az északi országok italaként terjedt el. Körülbelül a XVI. század közepén jelent meg a fahéj, a szegfűszeg és a vanília, ekkor kezdett el hasonlítani a mai formájára. A forralt borok készítésénél az első és legfontosabb szempont, hogy kifogástalan minőségű, mellékíztől mentes bor legyen az alap. A bor fajtájának kiválasztásának csak az ízlésünk szab határt, erre iránymutató szabály nincs. Mórahalmon 4-5 fős csapatok részvételével immár 5. alkalommal rendezik meg a forraltbor főző versenyt a Pramonád téren. Az évről-évre megrendezésre kerülő programon való részvétel közkedvelt, nem csak a fiatal, hanem az idősebb korosztály számára is. Nevezhetnek családok, barátok és munkahelyi közösségek egyaránt. A bort és az üstöt a szervezők biztosítják. A csapatoknak csak a „titkos hozzávalókkal „kell készülniük. A jó kedv garantált. A rendezvényre látogatók szorgosan kóstolhatják a készülő ínyencségeket és a nap végén egy szakmai zsűri értékeli az elkészült italokat.
Vinul fiert, ca și multe altele, poate fi asociat cu romanii. La acea vreme, a fost cunoscut sub denumirea de vin cu condimente și au încercat să prevină, să mascheze gustul neplăcut în urma alterării, acidificării vinurilor prin adăugarea unor condimente precum anason, coriandru, ghimbir, cimbru și piper. Datorită fierberii, vinul a fost mai puțin delicat, se putea păstra mai bine, astfel că acest procedeu era util ca și soluție împotriva mucegăirii sale. În antichitate, romanii consumau băutura rece și o încălzeau numai în zilele răcoroase.
În Evul Mediu se credea că băutura caldă ajută la alungarea diferitelor boli cauzate de sezonul rece. Prima rețetă în limba engleză datează din anul 1390.
Se pot găsi nenumărate rețete de vin fiert și nu este surprinzător că s-a răspândit în principal ca și băutura țărilor nordice. Aproximativ la jumătatea secolului al XVI-lea au apărut scorțișoara, cuișoarele și vanilia, de atunci a început să semene cu gustul din zilele noastre. La prepararea vinurilor fierte, primul și cel mai important aspect este ca baza să fie un vin de calitate impecabilă, fără arome secundare. Alegerea soiului de vin este limitată doar de gusturi, nu există nicio regulă în acest sens.
La Mórahalom, în piața Pramonád se organizează deja a cincea ediție a concursului de fiert vin, cu participarea echipelor alcătuite de 4-5 persoane. Participarea la programul organizat an de an este populară nu doar pentru generația tânără, ci și pentru cei mai în vârstă. În concurs se pot înscrie familii, prieteni și echipe de la diverse locuri de muncă deopotrivă. Organizatorii asigură vinul și ceaunele. Echipele trebuie să se pregătească numai cu „ingredientele secrete". Buna dispoziție este garantată. Vizitatorii evenimentului pot degusta cu sârguință deliciile pregătite și la sfârșitul zilei un juriu profesionist evaluează băuturile realizate.
Minden évben augusztus 20-án csodálatos tűzijáték borítja be Magyarország egét, és ünnepel az egész ország. Méghozzá nem is egy, hanem számtalan dolgot, ugyanis ez a nap több vallási és világi eseménynek is emléket állít. A nemzeti ünnepen az államalapítást, az államalapító Szent István szentté avatását, valamint az aratás végét is ünnepeljük. Ez utóbbiról azonban kevesen tudnak.
Az augusztus 20-ai ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A nemzeti színű szalaggal átkötött, frissen sütött kenyeret először ünnepélyesen megszentelik, majd felszelik és végül szétosztják a darabjait. De vajon honnan ered ez a szokás és mit jelképez az Új Kenyér ünnepe?
Az ünnep eredete
A hagyomány szerint az aratás után Szent István-napra sütötték az új búzából készült első kenyeret. Mivel új búzából sütni először augusztusban lehetett, ezért a hónapot az új kenyér havának is nevezik.
Ezen a napon országszerte aratóünnepeket tartottak, ahol az aratás befejeztével az aratók búzakalászból és mezei virágokból aratókoszorút vagy búzababát kötöttek és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A mulatságon ettek, ittak és általában tánccal zárult az aratóünnep. Ezt az aratószokást sok helyen még a mai napig tartják.
A termény betakarításához kapcsolódó különböző vallásos ünnepségek a más-más kultúrájú népeknél egyaránt a hálaáldozat bemutatását jelentik. „Az Ószövetségben a mózesi törvények közé tartozik, hogy az aratás ünnepe előtt, vagyis mielőtt hálaáldozatot mutattak volna be Istennek az új búzából, senki nem süthetett abból kenyeret.“
Az Új Kenyér vallásos ünnepe is a népi aratóünnephez kapcsolódik, azonban eredetileg nem augusztus 20-án rendezték azt, hanem a középkori Magyarországon július 15-én, az apostolok oszlása ünnepén tartották.
Ezen a napon aratási felvonulást tartottak, melyen a kalászkoszorút vivő lányokat a többiek lovaskocsin követték. Első útjuk a templomhoz vezetett, ahol hálaimát mondtak az aratás befejezésére.
A Szeged-Csanádi Egyházmegye és Mórahalom város önkormányzata által 2012-ben alapított Szent István Kenyere Búcsú, azaz a Homokhátság búcsúja a térségben egyedülálló kezdeményezés, igazi összefogásról tanúskodik.
A Homokhátság közössége ezen az ünnepen fejezheti ki az összetartozás érzését, a múlt iránti tiszteletét és felelősség érzetét a jövőért, családjainkért, szülőföldünkért. A város célja, hogy ez a nagyszabású, tömegeket megmozgató rendezvény többnapos eseménnyé fejlődjön.
A korábbi évek hagyományához híven augusztus 19-én délután, Szent István király ünnepének vigíliáján mindenkit várunk a Homokháti Búcsúra, melyen a Homokhátság minden településének plébánosa, „keresztalja”, egyházközsége, érdeklődő családja részt vesz.
Az ünnepnek megfelelően feldíszített szabadtéri színpadon elsőként egyházzenei/világzenei koncert fogadja a térségből, az ország távolabbi pontjáról, valamint a határon túlról érkezőket.
A különleges zenei élményt nyújtó produkció után a téren lévő székely kaputól egy kisebb menettel elkezdődik a szabadtéri szentmise, melyen a kistérség plébánosai és polgármesteri köszöntik az egybegyűlteket, majd kezdetét veszi az estébe nyúló közös szentmise. A hangulatról kültéri gyertyák és fáklyák gondoskodnak. A szentmisét követően fáklyás körmenet keretében visszük végig a városon Szent István szobrát, melyet a megyéspüspök az első búcsú alkalmával ajánlott fel a városnak. Az Aranyszöm Rendezvényház udvarához érve kerül sor az új kenyér megszentelésére, hogy a közösségtudat, az összetartozás, az együttes munka és a közjóért vállalt felelősség kifejezői legyenek a térségben élő emberek számára. Az este kötetlenebb részében vacsora veszi kezdetét a rendezvénysátor alatt, a város gulyáslevessel vendégeli meg a résztvevőket, melyet óriásbográcsban főznek meg a helyszínen.
În fiecare an, de 20 august, cerul Ungariei este acoperit de un minunat foc de artificii și toată țara sărbătorește. Nu un lucru, ci nenumărate lucruri, deoarece această zi comemorează mai multe evenimente religioase și lumești. De sărbătoarea națională celebrăm făurirea statului, canonizarea Sfântului Ștefan, întemeietorul statului, respectiv sfârșitul secerișului. Cu toate acestea, puțini oameni știu despre acesta din urmă.
Partea de neratat a sărbătorii din 20 august este binecuvântarea pâinii. Pâinea proaspăt coaptă, legată cu panglică în culorile naționale, sfințită în mod festiv, este tăiată și ulterior bucățile de pâine sunt împărțite. Oare de unde provine acest obicei și ce reprezintă sărbătoarea Pâinii Noi?
Originea sărbătorii
Conform tradiției, după terminarea secerișului, de ziua Sfântului Ștefan s-a copt prima pâine din grâul nou recoltat. Deoarece din grâul nou se putea coace prima dată în august, această lună este numită și luna pâinii noi.
În această zi, peste tot în țară s-au organizat sărbători de seceriș, unde, după terminarea recoltării, secerătorii au confecționat coronițe din flori de câmp și păpuși din spice de grâu, pe care le-au dus, printr-o procesiune solemnă, moșierului, reprezentantului moșierului sau în fața gospodarului. La petrecere au mâncat, au băut și, în general, sărbătoarea secerișului s-a încheiat prin dansuri. Acest obicei al secerișului este sărbătorit și în ziua de astăzi în multe locuri.
Diferitele sărbători religioase legate de recolta culturilor la popoarele cu culturi diferite înseamnă deopotrivă prezentarea recunoștinței. „În Vechiul Testament, printre legile lui Moise se număra că, înainte de sărbătoarea secerișului, așadar înainte să fie adus omagiu Lui Dumnezeu din grâul nou, nimeni nu putea să facă pâine din acesta."
Sărbătoarea religioasă a Pâinii Noi este asociată cu vechea sărbătoare a secerișului, care se organiza în Ungaria medievală în 15 iulie, ziua în care apostolii s-au răspândit să vestească Evanghelia în lume, și nu în 20 august.
În această zi s-a ținut o procesiune de seceriș, unde fetele care duceau coroane de spice de grâu au fost urmărite de restul lumii în căruțe trase de cai. Prima dată s-au dus la biserică, unde au rostit rugăciuni de mulțumire cu ocazia terminării secerișului.
Pelerinajul Pâinea lui Sfântul Ștefan, fondat în anul 2012 de către Dieceza Szeged-Csanád și Autoguvernarea orașului Mórahalom, adică Pelerinajul Homokhátság, este o inițiativă unică în zonă, care dă dovadă de o colaborare reală.
Comunitatea din zona Homokhátság își poate exprima la această sărbătoare sentimentul de apartenență, respectul față de trecut și sentimentul de responsabilitate pentru viitor, pentru familiile și pământul natal. Scopul orașului este ca această manifestare de scară largă, care implică o mulțime de oameni, să se transforme într-un eveniment de mai multe zile.
Conform tradiției anilor precedenți, în dupămasa zilei de 19 august, în ziua precedentă sărbătorii regelui Sfântul Ștefan, toată lumea este așteptată la Pelerinajul din Homokhát, unde participă preoții parohi, grupuri de pelerini adunați sub crucea dusă în fruntea coloanei și familiile interesate, din toate localitățile din zona Homokhátság.
Cei sosiți din regiune, din localitățile mai îndepărtate ale țării, dar și cei interesați de peste hotare, sunt primiți cu concerte de muzică bisericească/muzică laică pe scena din aer liber, decorată conform sărbătorii.
După spectacolul ce oferă o experiență muzicală deosebită, cu o mică procesiune pornită de la poarta secuiască din piață începe liturghia în aer liber, în cadrul căreia preoții parohi și primarii regiunii îi salută pe cei prezenți, după care începe slujba comună care ține până seara. Ambianța este asigurată de lumânări și făclii.
După terminarea slujbei, în cadrul procesiunii cu făclii se poartă prin oraș statuia Sfântului Ștefan, care a fost oferită orașului de către episcop cu ocazia primului pelerinaj.
Ajungând în curtea Casei de Evenimente Aranyszöm, are loc sfințirea pâinii noi, pentru a fi expresia conștiinței comunității, apartenenței, muncii în comun și a responsabilității pentru binele comun al oamenilor care trăiesc în zonă.
În partea mai puțin formală a serii începe cina în cortul pentru evenimente, orașul servește oaspeții cu gulaș, care se prepară într-un ceaun uriaș, la fața locului.
Magyarországon több mint 500 éve, a török hódítással került hazánkba a baklava mintájára készített sütemény, mely igazi tündöklését az Osztrák-Magyar Monarchia idején érte el, amikor igazán elterjedt a Kárpát-medence teljes területén, egészen Szerbiáig. A 19. század elején még a párizsi Ritz Hotel étlapján is szerepelt „retes hongrois” becsületes néven melynek elkészítéséhez a réteslisztet Magyarországról rendelték és a cukrászokat Pestre küldték tanulni. A szomszédos Ausztriában is ismerik, és sütik a mai napig, ott a „strudel” nevet kapta.
A Homokhátságon úgy tartják: a rétes a sütemények királya. Igaz ez abból a szempontból is, hogy csak nagyobb ünnepek alkalmával került az asztalra.
Az egyik ilyen ünnep a karácsony volt, amikor a család közösen készítette el az ünnepi asztalra került finomságot. Ilyenkor a nagymama előkészítette az anyagokat és elkezdte dagasztani a tésztát. Az anyuka a túró, meggy és alma tölteléket készítette el. Az apuka feladata a kemence felfűtése volt, és míg a gyerekek melegedtek a kemence mellett, addig megtörték a diót és a mogyorót. Amikor megpihent a tészta, akkor előkerült az egyik szekrény polcáról a féltve őrzött tiszta, fehér lepedő. Ezután az asztalra kiterített lepedőn a nagymama és az anyuka kinyújtották a tésztát, amihez nagy kézügyességre és gyakorlatra volt szükség. Majd betöltötték a tésztát a különböző finom töltelékekkel, felcsavarták, tepsibe rakták és a kemencébe téve, megsütötték.
Mórahalmon a rétes a Homokhátságon egyedülálló módon az ünnepi asztal, valamint a lakodalmak elmaradhatatlan étele volt. A rétes készítésének titka generációról generációra öröklődött.
A rétes neve a "réteges" melléknévből képzett főnévi forma, ami a készítésére utal. Eredetileg töltelék nélküli, sok tésztarétegből álló készítmény volt. Az évszázadok során a gyengébb minőségű lisztet tojással javították fel, ami a tészta húzhatóságát biztosította. Így volt lehetséges a több rétegű, elnyújtott, vajjal megkent réteges tészta készítése pl. a XVI. században, amikor 10-12 réteget is egymásra raktak. Ennek leírását a Zrínyi-szakácskönyv is megőrizte az utókornak. Ez a fajta rétes kisebb darabokra vágva kemencében sült meg, és cukorral megszórva tálalták.
A XVIII. századtól változás következett be a rétes készítésében, sütésében. A változatlan összetételű rétestésztát ekkortól az asztalon kézzel húzták ki hártyavékonyra, tölteléket tettek rá, és az abrosz felemelgetésével, ügyesen irányítva göngyölték fel a rétest a tölteléke körül. Kerek tepsibe téve vagy csigavonalban sütötték ki.
A mórahalmi hagyományosan anyáról lányára szálló recept a rétesnek azt az eredeti készítési formáját őrzi és viszi tovább, mely a rétes nevének eredetét adja. Eszerint a tészta készítésekor első lépésként több tésztaréteget helyeznek egymásra, majd az így készült réteges tésztát kinyújtják. Csak ezt követően húzzák kézzel hártyavékonyra, így egyedülállóan könnyed levelességet adnak a tésztának. Töltelékként különböző hagyományos és újszerű sós és édes tölteléket használnak, melyek minden esetben tartósítószer-mentes alapanyagokból készülnek.
A mórahalmi rétest megkóstolva érzékelhető igazán az a könnyű, hajszálvékony rétegekből álló tészta, mely harapáskor szinte szétomlik az ember szájában, harmonikus egységbe olvadva a finom töltelékkel.
Mórahalmon 2010 óta minden évben megrendezésre kerül a Dél-Alföldi Rétesfesztivál, amelyet a város azért hozott létre, hogy népszerűsítse ezt a hagyományos és emblematikus magyar süteményt.
Prăjitura realizată după modelul plăcintei baclava, ajunsă în Ungaria în urmă cu peste 500 de ani, odată cu cucerirea turcească, a atins adevărata ei strălucire pe vremea Monarhiei Austro-Ungare, când s-a răspândit pe întreaga suprafață a Bazinului Carpatic, ajungând până în Serbia.
La începutul secolului al 19-lea figura chiar și pe meniul Hotelului Ritz din Paris sub denumirea de „retes hongrois”, la pregătirea căreia făina era comandată din Ungaria, iar cofetarii erau trimiși la Budapesta să învețe rețeta. În țara vecină, Austria, este de asemenea, cunoscută, coaptă și în zilele noastre, iar acolo a primit denumirea de „ștrudel".
În zona Homokhátság se considera că plăcinta întinsă este regele prăjiturilor. Acest lucru este adevărat și prin prisma faptului că se punea pe masă doar cu ocazia sărbătorilor mari.
O astfel de sărbătoare era Crăciunul, când familia pregătea împreună această delicatesă ajunsă pe masa festivă. Bunica pregătea ingredientele necesare și începea să frământe aluatul. Mama pregătea umpluturile din brânză, vișine și mere. Sarcina tatălui era încălzirea cuptorului, iar copiii, cât timp se încălzeau lângă cuptor, spărgeau și curățau nucile și alunele.
Până ce aluatul stătea să se odihnească, de pe un raft al dulapului a apărut un cearșaf curat, alb, păstrat cu grijă. Bunica și mămica au întins aluatul pe masa acoperită cu cearceaf, ceea ce necesita îndemânare și practică multă din partea lor. Au umplut aluatul cu diferitele umpluturi delicioase, l-au răsucit, l-au pus în tăvi de copt și l-au copt în cuptor.
În Mórahalom, în mod unic din zona Homokhátság, plăcinta întinsă era mâncarea indispensabilă a meselor festive, respectiv a nunților. Secretul pregătirii plăcintei întinse era moștenită din generații în generații.
Denumirea de rétes (plăcintă întinsă) este forma de substantiv provenită din adjectivul „réteges", adică „stratificat", care se referă la modul de preparare. Inițial a fost o plăcintă realizată din mai multe straturi de aluat, fără umplutură. De-a lungul secolelor, făina de calitate mai slabă era îmbunătățită cu ouă, care asigura extensibilitatea aluatului. Astfel a fost posibilă, de exemplu în secolul al XVI-lea, realizarea plăcintei întinse cu mai multe straturi, unse cu unt, când au așezat 10-12 straturi unele peste celelalte. Această descriere a fost păstrată pentru posteritate și în cartea de bucate Zrínyi. Acest fel de plăcintă întinsă, tăiată în bucăți mai mici, a fost coaptă la vatră și a fost servită pudrată cu zahăr.
Începând din secolul al XVIII-lea s-a produs o schimbare în pregătirea, coacerea plăcintei întinse. De atunci, aluatul de plăcintă întinsă, cu compoziție neschimbată, a fost întins manual, subțire ca o membrană, umplutura a fost pusă peste ea și prin ridicările feței de masă, ghidată cu mare atenție, a fost rulată în jurul umpluturii. A fost coaptă în tavă rotundă sau în formă de spirală.
Rețeta din Mórahalom, care se transmite în mod tradițional de la mamă la fiică, păstrează și duce mai departe forma de pregătire originală a plăcintei întinse, cea care dă originea denumirii plăcintei. În conformitate cu aceasta, la realizarea aluatului, ca prim pas, sunt așezate, una peste alta, mai multe straturi de aluat, aluatul stratificat astfel obținut fiind întins. Abia după aceea se întinde foarte subțire, conferind aluatului o stratificare ușoară, unică. Ca umplutură sunt folosite diferite umpluturi tradiționale și mai noi, sărate și dulci, care întotdeauna sunt realizate din ingrediente fără conservanți.
Degustând plăcinta întinsă din Mórahalom se poate simți cu adevărat acel aluat ușor, format din straturi foarte subțiri, ca firul de păr, care se sfărâmă în gură, topindu-se într-o unitate armonioasă cu umplutura gustoasă.
Începând din 2010, în fiecare an în Mórahalom are loc Festivalul Plăcintei Întinse din Câmpia de Sud, care a fost fondat de oraș pentru a promova această plăcintă maghiară tradițională și emblematică.
A locsolkodás magyar húsvéti hagyomány. Húsvéthétfőn hajnaltól a fiúk vízzel, kölnivel locsolják meg az ismerős lányokat. Vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték, ugyanis még ötven évvel ezelőtt is elterjedt formájában vödörnyi vízzel locsoltak, vagy az itatóvályúba dobták a lányokat, akik az alkalomra legszebb ruhájukban pompáztak. A városokban, illetve napjainkban finomabb formája az elterjedt, amikor illatos parfümmel, locsolóvers elmondásával kell kiérdemelni a jutalmul kapott festett hímes tojást.
”Udatul” fetelor este o tradiție maghiară de Paște. Lunea, a doua zi de Paște, în zori, băieții udă cu apă sau cu parfum fetele pe care le cunosc. Această zi mai era numită și ”lunea care toarnă apă” deoarece, chiar și acum cincizeci de ani, în forma sa larg răspândită, la sate a exitat tradiția conform căreia băieții udau fetele cu o găleată de apă sau le aruncau în jgheab, fetele fiind gătite de sărbătoare purtând cele mai frumoase haine ale lor. În orașe, s-a răspândit o formă mai elegantă a tradiției, păstrată și în zilele noastre, băieții trebuind să câștige oul de Paște pictat ”udând” fetele cu parfum și recitând o poezie specifică udatului.
Târgul de produse de gospodărie și artizanale „Homokháti Szakajtó" („szakajtó" este denumirea coșului de nuiele de dimensiuni mai mici), care în 2020 se va organiza pentru a șasea oară în zona destinată organizării evenimentelor din centrul orașului Mórahalom, atrage anual un număr mare de vizitatori. Din ce în ce mai mulți oameni caută și au nevoie de produse meșteșugărești tradiționale, fie că este vorba despre o bijuterie specială realizată manual sau o delicioasă brânză de capră afumată. Din fericire, în Mórahalom și împrejurimi tot mai mulți producători primari și mici producători apar cu produsele lor la târgurile similare. Târgul „Homokháti Szakajtó", devenit deja eveniment tradițional, atrage nu numai producătorii din Mórahalom, ci și pe cei din localitățile învecinate. Din fericire, la această ocazie se oferă și posibilitatea degustării produselor. Cei care doresc produse artizanale autentice, au posibilitatea să aleagă între produse de ceramică, miere, cașcavaluri, vinuri de fructe, condimente, bijuterii, produse cu lavandă, o pată de culoare a târgului fiind obiectele de mobilier pictate de mână și diferite obiecte realizate din ouă de struț. Pe lângă plimbarea plăcută și vizionarea produselor, spectacolele de nelipsit fac evenimentul mai interesant. Este o relaxare plăcută pentru cei mici și cei mari.
„Jelen honlap tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját."
https://interreg-rohu.eu/hu/fooldal/